Norvég almatorta és motoros csizma

Van egy klub, ahova rendszeresen eljárok szórakozni, vagy csak kapcsolatokat építeni, ugyanis rengeteg zenész ismerősöm jár oda, valamint mi is ott szoktunk koncertezni, bulikat oda is szoktunk szervezni. A tulajt és a pultost is már rég óta ismerem, és nagyon kedvesek nekem, ugyanis két csupa szív, idősebb, motoros figuráról van szó. Nagyon kis helyesek, gyakran motoros csizmában, meg kendőben vannak bent is, és nem azért, mert feltűnősködni akarnának, vagy ilyesmi (nehezen is tudtak volna, mert általában majdnem minden ember motoros felszerelésben jelenik meg ezen a helyszínen). Ezek az emberek szerintem legalább 30 éve konstans így néznek ki.

Az a szerencsés véletlen helyzet áll fenn továbbá, hogy a pultosnak és a tulajnak egy nap eltéréssel van a szülinapjuk, így tudtunk ülni egy hatalmas tort. Igazából sem ülés, sem tor nem volt, csak mindenki vitt valami nyalánkságot, illetve jó zene társaságában végig buliztuk meg táncoltuk az éjszakát. És persze mindig volt valami kis elemózsia, ha megéheztünk volna.

Az egyik lány vegán csilisbabbal készült, volt, aki bolti süteményt hozott, megint mások együttes erővel sütöttek pogácsát, én pedig készítettem egy 24 szeletes norvég almatortát. Nagy mázli volt, hogy zabálták nyakra-főre, csak így az idő távlatából nem tudom eldönteni, hogy csak azért ették annyira, mert mindenki rettenetesen ittas volt, és szükségük volt valamiféle utánpótlásra, vagy esetleg valóban ízlett is nekik a torta. Nagyon féltem attól, hogy vagy odaégetem, vagy pedig nem sül át kellőképpen a tésztája, mert ez volt az első alkalom, hogy az új lakásban süteményt sütöttem, és úgy tűnt az elején, hogy a sütőnk nem szuperál kellőképpen jól, de szerencsére az első pillantást meghazudtolta az eredmény.

A szállítás még elég mókás volt, ugyanis a kis tortahordómat az előző ilyen buli alkalmával összetörtem, így óvatosan kellett tartanom egy kézzel az egészet, miközben pedig az egyik haverunk derekába kapaszkodtam veszettül a másik, szabad kezemmel. Persze, stílusosan kell érkezni, egy motoros klubba, motorral, még akkor is, ha ezt semmilyen körülmény nem indokolja. Történt is egy kis baleset, ugyanis az első nagyobb fékezésnél lepottyant az öntetes doboz, amivel a tortát kellett volna egy kicsit bevonni, épphogy csak egy kevéssel megijeszteni a tésztáját. Nagyon finom mozdulatokra lett volna szükség, aggódtam is, hogy nehogy elázzon a torta az öntettől, de erre nem került sor szerencsére. Ugyanis, ahogy leesett a lábammal úgy gondoltam, hogy el tudom kapni, de persze nem úgy jött össze, ahogy én gondoltam, ezért inkább jól kettérúgtam a dobozt, és a haverom motoros csizmája, meg az én kis balerina cipőm és lábam is gyönyörű pácban úszott, egészen addig, amíg a helyszínre nem értünk.

Ott Zsolti, az elázott motoros csizmás barátunk, egy laza, elegáns mozdulattal letörölte a ráborult vanília öntetet, és a kis motoros csizmája máris szebben ragyogott, mint előtte. Én meg még az miatt aggódtam, hogy hogyan fogjuk a csizma tisztítását megoldani, de hatalmas szerencsém volt. Nem szeretném, hogy egy akkora ember, mint Zsolti, csak egy percig is mérges legyen rám, mert az elég félelmetes helyzetet tud szülni.

Ami engem illet viszont, kín keserves szenvedések árán tudtam csak kiszedni a cipőmből az öntetet, és megpróbáltam elmagyarázni a barátoknak, hogy higgyék el, az öntet nem tesz annyi pluszt a tortához, hogy érdemes legyen a cipőmbe érkező adagot onnan kicsávázni.

Viszont szerencsére a torta is tarolt csak úgy, magában. A sok kis boldog motoros csak úgy tömte  a majmot. Végtelenül helyes kis csoportkép lett volna, most már bánom, hogy nem örökítettem meg a pillanatot.